A képregény

Angol cím: Fables

Hivatalos magyar cím: Fabulák: Legendák száműzetésben

Kiadó: Vertigo

Író: Bill Willingham

Rajzolók: Mark Buckingham, Lan Medina, Steve Leialoha, Craig Hamilton

Futási idő: 2002-2015

Azt előre le kell szögeznem, hogy én először a játékot ismertem, de amint megtudtam, hogy képregény az alap, rögtön nekiláttam a kutatásnak. Sajnos azonban csak öt fejezetet tudtam elolvasni, de vegyük végig, milyen hatással volt rám ez az öt fejezet! :D

 Azt kell mondanom, hogy a rajzolás valami fantasztikus. Nagyon egyedi, kidolgozott. Tapasztalatból mondom, hogy – akármilyen furának is tűnik – rengeteg képregény rajzolója esik abba a hibába, hogy itt-ott elejt egy-egy kicsavart végtagot, fura arcot, hasonlókat. De itt ilyennel egyáltalán nem találkoztam. A karakterek kidolgozottak, valóban olyanok, amilyennek egy ember elképzeli a száműzött meselényeket. 

És most komolyan… melyik lány szíve ne dobogna meg, ha látna egy ilyen pasit? ;) 

 Én totálisan odavagyok érte… :D

Aki követi a blogot, nagyjából tisztában lehet a történettel. Aki még csak most nézett be ide először, annak adok egy kis eligazítást: Mesevilág szereplőit megkörnyékezte a gonosz, így menekülni kényszerültek. Új lakhelyüknek New York-ot választották, ahol normális emberként (az általam olvasott verzióban: mondénokként), illetve tengődő meselényként próbálják élni mindennapjaikat. Az első (minden mesében előforduló, ez se véletlen) klisé után, kapunk egy olyan sztorit, ami azonnal magába szippant minket. Megismerhetjük kedvenceinket, hogy hogyan élnek, hogy dolgozzák fel a hétköznapok viszontagságait (pl.: Szépség és a Szörnyeteg házasság utáni életét), de akár vehetjük a Szőke Herceget (aki itt fekete… :D ), hogy valójában talán nem is olyan csodás, mint amilyennek kiskorunkban gondoltuk… 

Ahelyett, hogy a képregény szokásos szereplőkkel dolgozna, megkapjuk a Nagy Gonosz Farkast ( Bigby Wolf, ami egy szójáték féleség), aki egy detektív… komolyan. Egy detektív… az, aki meg akarta enni a nagymamát, meg a malacokat (utóbbi szerepel is a képregényben, ami az egyik személyes kedvencem :D ). 

Véleményem szerint ezzel Bill Willingham egy olyan abszurd helyzetet hozott létre, ami önmagában is érdekfeszítő és szórakoztató. Ehhez hozzájönnek a zseniális párbeszédek, pl.: Hamupipőke és Pinokkió beszélgetése:

Hamupipőke: - Miért? Nem az volt a vágyad, hogy igazi kisfiú légy?

Pinokkió: - Dehogynem. De ki a fene akart örökre az maradni? Az a hülye kurva szó szerint vette a kívánságomat! Háromszáz éves elmúltam, és még mindig nem estem át a pubertáson. Mikor szállnak már le a heréim, hogy megdöngethessek egy csajt?

A sztori tehát minden porcikája a helyén van. A rajzolás, a szöveg, maga a történet íve, ahogy fokozza a hangulatot. Nem mellesleg az alkotóknak sikerült összehoznia egy olyan dolgot, amit nagyon nem egyszerű: ugyanannyira szórakoztató a fiúknak, mint a lányoknak. Vannak itt erotikus jelenetek, akció, nyomozás, de a romantikából sincs hiány. 

Sokat olvasgattam a téma után, és egyet értek a kritikusokkal, akik mind azt hangoztatják, hogy Bill Willingham egy olyan dolgot hozott létre, ami a maga kliséivel és koppintásaival teljesen egyedi, mert olyan szemszögből mutatja be nekünk hőseinket, ahogy még nem láthattuk őket.

Én nagyon bánom, hogy ilyen későn ismertem meg ezt a képregényt és csak ennyire tudtam belemerülni. Talán, ha egy nap úgy leszek, megrendelem minden kötetét, de az tuti, hogy vitrinben lesz a helyük! :)